A jetlag miatt már hajnali 4 óra körül ébredeztünk - magunktól, ami igazán nem ránk vall. Ez még a hotel reggeli tálalásának kezdetéhez képest is túl korai volt, ezért egy hajnali sétára indultunk a Miraflores nevű negyedben. Limát nem tartják túl biztonságos városnak, de a Miraflores (ahol a turisták többsége hotelt talál magának) relatíve biztonságosnak tekinthető. A szokásos kora reggeli órának megfelelő, álmos metropolisz köszöntött minket szembe: lengén öltözött, nem szomjas fiatalokkal; barátokkal (fiúk, akik ugyan abban a csapatban játszanak - a későbbiekben is így fogjuk őket hívni); kóbor macskákkal és kora hajnalban munkába igyekvő szorgos munkásemberekkel. Néhány fotó és némi általános örömködés után ("juhú, újra jó messze utazunk") egy bolt érintésével elindultunk vissza, reggelizni. A boltban két dolgot emelnék ki: az Inca Colát és a bankkártyás fizetést. Előbbi egy, a Coca Cola gondozásában az áruházak polcaira kerülő, sárga színű, édes rágógumi ízű lötty, utóbbi pedig láthatólag nem túl megszokott és gördülékeny errefelé, valamiért by default kérik a személyit ilyenkor, és még jó néhány másodpercet adminisztrálgatnak is hozzá.
A hotel reggelije (így utólag) az egész utunk legjobb reggelije volt, elképesztően finom ananásszal és papayával (ez csak Kriszti szerint, aki szereti), kiváló gyümölcsturmixokkal, főtt burgonyás tésztás kis kockával, ami valahol a rakott krumpli és a lasagna keverékére hajazott, illetve a később is megszokott bolti pék- és műsütikkel. Jól bereggeliztünk, emiatt az előzetes tervünkhöz képest fél óra csúszással indultunk el Juannal hármasban a nagy perui utazásunk mai, nem rövid szakaszára. Azt már a kocsi kézhez vételekor észrevételeztük, hogy a helyiek sajátos közlekedési kultúrája és az Európában megszokott közlekedési konvenciók nem fedik tökéletesen egymást, azaz vannak apróbb eltérések. A gyalogosok össze-vissza szaladgálnak át a sávok között; amikor láthatóan lassítasz, hogy átengedd őket, akkor meg nyomnak egy lájkot (hüvelykujj felfelé), igen mókás. Az effajta mókázásból kaptunk jókora ízelítőt a nap folyamán. Az első állomás Pachacamac volt, ami egy pre-inka és inka régészeti lelőhely, város, hatalmas területű (már leomlott és részben rekonstruált) lépcsős piramisokkal mind vallási, mind szekuláris célokra, egy korához képest széles és hosszú észak-déli úttal (Calle Norte-Sur), egyéb romokkal:
Illetve egy érdekes legendával:
Emígyen szóla Cavillaca és Cuniraya legendája
Az ősi időkben Cuniraya a luxifeleségek és az arról készült youtube-feldolgozások naprakész követése helyett a környék fennsíkjának beutazásával és a helyiek földművelésre (teraszépítésre és öntözésre) való okításával töltötte mérhetetlen szabadidejét. Ez pedig a kor szellemének megfelelően totálisan perturbálta az istenek lelki nyugalmát. (Ja, logikát ne keressetek benne, miért szentségtörés ez, nem ez lesz az első dél-amerikai dramaturgiai húzás a sztoriban. És persze teljesen lényegtelen részlet, az istenes szál nagyjából zsákutca.)
Esett vagyon ez idő tájt, hogy Cavillaca, a gyönyörű hercegnő Anchicoca-ban tengette napjait (nyilván csaj nélkül nem lenne izgi a sztori). Sok-sok isten magának akarta, de őt nem abból a fából faragták, hogy afféle jött-ment istenségeknek beadja a derekát, inkább a sokkal izgalmasabb szövéssel-fonással próbálta csillapítani őrjöngő libidóját egy lúcuma fa alatt. Na, ebbe a csajsziba sikerült Cavillacanak belezúgnia de nyakig. Azon persze mindenkinek nyilvánvaló, hogy nem volt eléggé jó a csajszinak, így kosarat szőtteset kapott.
Emberünket ez nem tántorította el, madárrá változott, és a lúcuma fa ágára szállva, nos, magjait a lúcuma termésébe helyezte (remélem ezen a ponton mindenki azt vizualizálja, ahogy a madár próbál egy nagyjából almaszerű termést magáévá tenni), majd leverte azt a fáról, hogy a csajszi megegye. Azon gondolom senki nem lepődik meg, hogy a csajszi ezek után teherbe esett... Viszont egy csoda sem tart örökké, hát még egy terhesség, így 9 hónap múlva jött a gyerek, és ezen anyuka annyira meglepődött, hogy további egy évig nem is kereste, hogy ki lehet az apja.
Amikor a gyerkőc kúszni-mászni kezdett, Cavillaca beidézte az isteneket és hercegeket egy fejmosásra, meg előtte egy DNS-gyorstesztre. A szerencsétlen jóemberek a legkiválóbb, legszebb, legaranyozottabb ruhájukat vették magukra, hátha ők lesznek a szerencsés kiválasztottak. A csajszi mindegyik jelenlevőt egyesével megkérdezte, hogy ő-e a gyereke apja - a férfiak mi mást tettek volna, hát tagadtak, tagadtak mindhalálig. De most tényleg, mit várt?! Igen ám, de jött a brilliáns húzás, a sikertelen DNS-tesztek után a gyerek szaglására bízta, hátha az apjához megy oda, amikor szabadon engedi kúszni-mászni a gyüttmentek között. Úgy tűnik, nem aggódta túl ezt a LÉPCSŐS piramis dolgot, vagy jó nagy gyerekvédő kapuk voltak eleve felszerelve a lépcsők előtt...
Hogy-hogy nem, a gyerek egy csöveshez kúszott oda, aki persze az apja volt álruhában. "Jó erjedt lehetett az a lúcuma termés, mert az este ezzel a faszival nagyon nincs meg!" - gondolhatta az anyja, azzal jól el is szomorodott (már nem az álruha miatt, hanem azon, hogy egy ilyen lecsúszott alak a gyereke apja), még pedig annyira, hogy a gyereket felkapva a tenger felé iramodott. Ekkor az apja egy jól képzett vetkőzős férfi tempójával dobta le álruháját (mindenki általános megrökönyödésére), mely alatt egy igen fess fénylő arany öltöny lakozott, s tette ezt abban a reményben, hogy ettől majd beleszeret. Megpróbálta utolérni (és most képzeljük el, ahogy egy zokogó csinos anyukát egy fiatal, aranyba öltözött Elton John-hasonmás üldöz), ugye nem lepődünk meg rajta, hogy Cavillaca nem várta be, inkább a tengerbe vetette magát, ahol ő és gyermeke kővé változott. Így keletkezett a Pachacamac melletti, parthoz közeli nagyobb és kisebb szigetecske.
Ez a hivatalos verzió, aki nem hiszi, járjon utána...
Amint a képeken is látszik a környezet nem egyezett meg mindenben az előzetes várakozásainkkal: dús növényzetet és dzsungelt vártunk, ehhez csak az eső hiányzott és a növényzet, cserébe volt homok és szemét.
Az úton Pachacamacba, valamint onnan tovább rengeteg rendőri ellenőrzésbe futottunk bele. A kocsi a bérléskor figyelmeztettek is, hogy tartsuk be a sebességhatárt, különben bírság lesz, és igazoltnak is láttuk a felszólítást (...mi kis naivak :)). Pachacamac után immár kb. egyórás késésben voltunk a tervezetthez képest, így igen sietősen próbáltunk meg Nazcába eljutni. (Pachacamac és Nazca között kb. 6 órás az út.) Ebben nem volt segítségünkre az óriási dugó a 2x1 sávos úton, saját alkalmazkodókészségünk annál inkább. Már az első igazi vezetős napon viszonylag hamar felfejtettük (és hathatósan alkalmaztuk is) a helyiek vezetési taktikájának kulcsfontosságú elemét, a segédsávok használatát.
A segédsávokról
Hogy mi az a segédsáv? Röviden összefoglalva bármi, amin elmegy az autó, és a szélessége meghaladja az autó szélességének kb. 80%-át. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni (saját valós tapasztalatok alapján), hogy mész a forgalommal, de mihelyt beáll a forgalom, Te jobb oldalt az aszfaltozott/aszfaltozatlan padkán beelőzöl boldog-boldogtalant, de ha megakad a forgalom, nem vagy elég gyors, vagy nem kerülöd ki az előtted levőt, akkor jobbról a dzsindzsán, parkolón, benzinkúton keresztül megelőznek téged, illetve a téged előzőket is megelőzik, ha úgy adódik.
Azzal, hogy felvettük a helyiek vezetési stílusát kb. fél-háromnegyed órányi tökölést biztosan megspóroltunk, eközben rendkívül jól szórakoztunk a vezetési kultúra abszurditásán. A dugóból kikerülve - miután siettünk, hogy a Nazca-vonalakhoz érjünk napnyugta előtt - felvettük egy fekete merci kisbusz tempóját abból a megfontolásból, hogy egyrészt biztosan tudja, hol lehet trafipax, másrészt így legalább nem tolnak le minket a mögöttünk haladók. A haladásból helyenként kizökkentett minket a szembejövők villogása, amit először trafipax figyelmeztetésnek gondoltunk, és csak jó néhány nappal később jöttünk rá, hogy ez valószínűleg a mögöttünk 1-2 kilométerrel jövő, éppen előzésben levő autók számára szolgált jelzésül, hogy "ugyan fejezzék már be az előzést, már csak másfél perc és szembe jön egy autó". Sietségünk olyan jól sikerült, hogy jóval naplemente előtt érkezdünk meg, és bőven volt időnk gyönyörködni nem csak a Nazca-vonalakban (abban a háromban, amit a kilátóból látni, fejenként 80-100 dollárt meglehetősen sajnáltunk arra, hogy vonalakat nézzünk a sivatagban), hanem a Palpa-vonalakban is.
A Nazca- és Palpa-vonalak
A Nazca-vonalak egymást nem metsző, állatokat és rejtélyes formákat ábrázoló folytonos vonalakból készült geoglifák összefoglaló neve. Létrejöttük a konteó-hívők egyik álma, a legelterjedtebb alternatív elmélet természetesen a földönkívüliek közreműködése. Alternatív elmélet szerint hőlégballonokkal is rendelkezhettek a korai kultúrák, a kutatók korabeli eszközökkel képesek voltak reprodukálni és sikeres repülésre bírni ilyen eszközöket. Ezt egyébként egyes, a közelben talált szövetanyagok részben alá is támaszthatják. Funkciójukat illetően a vallásos kapcsolat tűnik a legvalószínűbbnek, de írásos bizonyíték, vagy élő szem/fültanú ezt sajnos nem támasztja alá minden kétséget kizáróan.
A Nazca-vonalak kora állítólag kb. 2000 év (azt persze nem tudom, hogyan tudták ezt lemérni, hiszen valaha élő anyagot nem tartalmaznak), és ugyan a 16. században a spanyolok már "felfedezték", közismertek csak az 1920-as években lettek, gondolom a repülők bevezetésével.
A Palpa-alakzatok létrejöttét, funkcióját a Nazca-vonalakhoz hasonlóan homály fedi, korukat híresebb "rokonaiknál" több száz évvel idősebbre teszik. Alakjukat tekintve talán még azoknál is absztraktabbak, furcsábbak, viszont nem vonalak, hanem inkább figurák ezek. Jóval kevésbé ismertek, ezért kevésbé felkapottak is, turistával nem is találkoztunk a kilátóban. A Nazcához képest több, kisebb alakzatot lehet észre venni, az alakzatokat alaposan restaurálták, a kilátó alatti omladozó bódéban alapos fotódokumentációt lehet látni a restaurálás előtti állapotokról.
A geoglifák fentmaradása több okból is fenyegetett: az időjárás ugyan száraz és esőmentes, a közelmúltban viszont az egyik vonalba egy eltévedt kamion toltatott bele, és a túristák emelkedő száma sem segíti a megőrzésüket. További probléma, hogy céglogókat, politikai- és szerelmes üzeneteket is készítenek kortársak azonos technikával a vonalak közelében, így nem meglepő, hogy a vonalak restaurálására szükség volt már.
A Nazca-vonalakkal kapcsolatban annyit jegyeznék meg, hogy egy óriási vörös homokos sivatagot kell elképzelni, amelynek felületét egyenletes szélességben fekete kövek, kavicsok borítják kb. max öklömnyi méretben. A vonalak úgy lettek kialakítva, hogy a kavicsokat kb. 20 centi szélességben elrámolták. Nagy területről van szó, így kerítés nincs, ám ha valaki (pl. a Nazca-vonalak után felvett német stoppos utasunk) gyalog indulna neki a Panamericana Sur-ról (ami egyébként átmegy az egyik gyík-alakzaton keresztbe, híd stb. nélkül, csak így telibe'), akkor rövid úton megjelenik 3 polícia, és figyelmeztetik, hogy a gyaloglás folytatása esetén az élményeket szívesen megbeszélik az illetővel hosszasan és részletesen egy rendőrörsön...
(Palpa - klikk a mini-galériához)
(Nazca - klikk a mini-galériához)
Mindenesetre, ha valaki arra jár, akkor kihagyni vétek (plusz ferde szemmel néznének az emberre, hogy kihagyta), viszont várhatóan senki útjának nem lesz a legnagyobb attrakciója. Ugyanakkor ott van a tény is, hogy egy repülős nézelődés fejenként 80-100 dollár körül kóstál, ennyit szerintünk nem ért meg, maradtunk a közel ingyenes, limitált verziónál (kilátó).Nazca után tettünk egy kitérőt, és egy közeli inka-kori nekropoliszt látogattunk meg, ehhez kb. 5 kilométer hosszú földúton le kellett térni a főútról. Igazság szerint sok izgalmasat nem láttunk, kordonnal elkerített, földbe vájt, kútszerű vagy négyszögletes helységekben csontvázak, illetve elkerítetlen kis kőkörökben koponyák, csontok elszórtan (már az elhelyezkedés volt elszórt, nem a csontok) egy nem túl nagy területen; összesen kb. 5-10 percet mászkáltunk itt.
Már alkonyodott, amikor alkalmi útitársunkat vissza vittük Nazca városba (pár km kitérő), hogy onnan vágjon neki éjszakai busszal a Nazca-Arequipa távolságnak, mi pedig a sötét Panamericana Sur-on kezdtünk neki a nap utolsó nagy etapjának. Ez a gyakorlatban kb. 160 kilométeres vezetést jelentett Puerta Inca-ig, időben pedig kb. 3-4 óra. Az út hajnali 4 órás kelés és majdnem egész napos autózás után már mérsékelten esett jól mindkettőnknek.
A Panamericana Sur (avagy: Pánamerikai főútvonal)
A Panamericana Sur-on való autókázás egy külön - előre nem várt - kalandnak bizonyult. Marrokó utjain edzőttünk tavaly, és közel 15-15 éves vezetési múlttal a hátunk mögött is azt kell, hogy mondjuk, fárasztó, idegörlő élmény volt. Az 'aztak***a, milyen szép a táj' és a 'najó, ezt azért soha többet' érzések váltakoztak, de végül közel 1000 km megtétele után azt mondtuk, hogy a jövőben ha lehet, mi inkább lemondanánk a Panamericana Sur-on autókázás nyújtotta vad élményekről.
A Panamericana Sur Észak-Amerikát, Közép-Amerikát és Dél-Amerikát köti össze egyetlen útvonallal. Vannak akik bakancslistás elemként tekintenek az út bejárására (az Egyesült Államok-beli 66-os úthoz hasonlóan), és Kanadából indulva leautóznak/stoppolnak egészen Argentina déli csücskéig, amit egyébként reálisan kb. 5-6 hónap alatt meg lehet tenni.
Ha az ember rákeres az útra a neten, és megnézegeti a feldobott képeket tényleg grandiózus tájak sokaságán halad át az ember az úton, és ezt Lima - Arequipa - Puno útszakaszon áthaladva is tapasztaltuk. Délelőtt még hatalmas homokhegyek és az óceán mellett haladtunk, délután a végtelen pampa és kőhegyek futottak mellettünk (másnap pedig havas csúcsok). Néha 100 kilométeren keresztül sehol egy város, sehol egy benzinkút - eltekintve egy-egy útszéli autószerelő bódétól. Gyorsan meg is tanultuk, hogy legkésőbb féltanknál tankolás az első benzinkútnál, reggel indulás előtt olajszint-ellenőrzés (erről majd a következő postban).
A helyiek vezetési stílusáról, az út során gyűjtött tapasztalatokról egy külön blogpostban fogunk (kvázi soron kívül :)) részletesen beszámolni. Visszatérve aznapi autós kalandjaikra: Az első igazi kihívást az adta, hogy még nem álltunk át a perui időzónára, és este 6 felé már úgy éreztük magunkat, mintha éjfél - éjjel egy óra lenne, és még várt ránk egy 4 órás autókázás. Este 9 felé, már csak pár kilométerrel a szállás előtt a szembejövő sávból beborult az árokba egy kb 20 m-es nyerges vontató egy szűk, szerpentines kanyarban. Előttünk max. 2-5 percel történhetett, hiszen hosszú kocsisor még nem állt mögötte az amúgy nem jelentéktelen forgalom ellenére sem. Bennünk volt, hogy ki kellene szállni segíteni - majd realizáltuk, hogy a nulla spanyoltudásunkkal és a kis Toyota Yarisunkkal inkább csak idegesítenénk szerencsétlen kamionost, mintsem hasznos segítségnek bizonyulnánk. Így lassan, jól megnézegetve a kamiont csordogáltunk jobbra el (hiába, ilyenkor előtör a katasztrófaturista énje az embernek).
Szerpentinen autókázni sötétben már önmagában sem a legkellemesebb, de itt megspékelődött azzal az élmény, hogy az út alatt végig kamion karavánokat kellett előzgetnünk (vagy épp ők előzgettek minket a szerpentinen), esetleg egy imbolygó, 110-el csapató kétemeletes éjszakai busz mögött haladtunk órákig (és egymást előzgetjük), de arra is oda kellett figyelni, hogy a hegyekről az útra gurult köveket kikerüljük (erre egyébként táblák is figyelmeztetnek, de több a tábla, mint a kő, így altatva el az ellenség éberségét). Az esti út során volt olyan is, hogy egyik pillanatról a másikra hirtelen megszűnt az aszfaltborítás (felmart út), ezt előre jelző tábla nélkül (mi sem természetesebb), a kocsi pedig hirtelen huppant vagy 15 centit. Ez vaksötétben, 90-100-as tempónál persze kevésbé kellemetlen, mint ha a felmarásnak vége szakad, és hirtelen 15 centit kell ugrani (Knight Rider Light :)). Emiatt a felmarás kezdete után csak és kizárólag másik autó mögött mertünk közlekedni, és kátyus, a legszarabb magyar utakat idéző burkolatokon hasítottunk tovább az éjszakában.
Összegezve, az út és vezetési morál tényleg a nem szívbajos autóvezetőknek való.
Balu zárójeles megjegyzése
Ekkortájt kezdett feltűnni, hogy ég az orrom belül, mint ahogy egy jó erős megfázás előtt szokott, és kicsit folyik is. Úgyhogy kb. az első teljes naptól fogva vártam, mikor zuhan majd rám a takonyözön. Mindössze nagyjából két hétig tartott ez az állapot, hol jobban, hol rosszabbul, a takonyzuhatag elmaradt, viszont jött helyette más... De erről majd később, a megfelelő időben írunk.
A szálláshoz este 10 után futottunk be. Az előzetes értékeléseket olvasva elméletben fel voltunk rá készülve, hogy szállásunkon nem lesz melegvíz, azonban a gyakorlat mindig hoz meglepetéseket. A meglepetés ezúttal sajnos nem azt jelentette, hogy mégis van melegvíz, hanem azt, hogy a korábban elképzeltnél is elképzelhetetlenül mocskosul szarabbul esik a hideg víz. Az ágyneműhöz nem volt sok gusztusunk, így az első (és utunk során egyetlen) alkalommal hálózsákjainkban fekve hevertük ki a hosszú nap fáradalmait.
