Súrlódásokkal indult (telt) a készülődés, sajnos volt némi ajtócsapkodás is.

Az biztos, hogy az idegeskedésen változtatnom kell. Az utóbbi időben mindenen morogtam, mindenen szitkozódtam, könnyen felhúztam magam, és Kriszti baromira nem érdemli meg - amúgy sem miatta voltam ingerlékeny, miért rajta vezetném (vezettem, sajnos) le a feszültséget?

Közös alapelv, hogy csapategységnek kell lenni, ha nem a másik miatt vagyunk idegesek, akkor nem rajta vezetjük le.

Ezt amúgy a kapcsolatunk egyik fő alapkövének gondolom, és szinte mindig be is tartjuk. Az utóbbi időben - talán azért is, mert nagyon nehezen sikerült a születésnapi ajándékát megszervezni, kivételesen tényleg a körülmények miatt - többször előfordult viszont, hogy ezt a szabályt megszegtem...

A készülődés utolsó órái is teljesen zsúfoltak, kapkodósak voltak, remélhetőleg nem hagytunk semmi fontosat otthon. Reggel még fénymásolóba mentem, postára, patikába, Apuval is össze kellett futnom még, mert megkértem, hogy reggel vegyen egy 3,5-ös Jack elosztót, jól fog az jönni a tablethez, filmnézéshez a gépen. A tabletre felnyaláboltam a filmeket, az ahhoz szükséges feliratokkal, és a karácsonyfa (igen, tényleg nem volt még időm és energiám levinni a másodikról gyalog) talpról leszerelése, leszállítása is rám várt. És még a NOlimpia ívet is alá kell írni (mert az elvek azok elvek, és ami fontos, az fontos). Hála a gyors munkavégzésnek és az ügyfelek tologatásának, sem az Erste, sem az OTP teendőket nem sikerült elintézni (előbbi esetében ráadásul valami elképesztően idióta hülyeséget csináltak, amit nem sikerült megoldaniuk, nem részletezem), kissé felhúzva értem haza, de az időt sikeresen elvitték, így fát sem sikerült levinni, csak a talpról leszerelni. Megvár majd minket itthon márciusban.

Mire beszálltunk Após mellé a kocsiba, már újra béke volt, így a nyaralást mégiscsak jó hangulatban indítottuk :) A kocsiban még a CFA anyagokat letöltöttem Krisztinek, hátha a közelgő vizsga miatt úgy érzi, hogy mindenképpen tanulni akar, írtam néhány emailt a tanáraimnak, hogy nem leszek két hétig órán (mellesleg egyik sem válaszolt), felhívtam a leendő otthonunkat kivitelező vállalkozót, hogy a kollégájával már szóban egyeztettem, de megerősítsem, hogy nem tudnak dolgozni most három hétig, és megpróbáltam az Erste-t felhívni, hogy külföldön leszek, és ha ezen múlik, akkor legyenek már olyan szívesek, és ne tiltsák le a kártyámat, amit minden hülyeségért megtesznek (mondanom sem kell, nem sikerült ügyintézőt elérni, átmeneti túlterheltség volt átmenetileg egész délelőtt). 

A bécsi reptérre időben érkeztünk, de a MasterCard Lounge-on (ide a platina MasterCard bankkártyával mindketten ingyen mehetnénk be [nem felvágás, bárki tud ilyet csináltatni nem túl nagy költségek mellett, és simán meg tud térülni]) sajnos túlmentünk, de úgy döntöttünk, egy másik lounge-ba beülünk, hogy tele pocakkal, luxus érzésben induljon a nyaralásunk.

A Condor Airlines amúgy is budget társaság, ki tudja, milyen ellátást kapunk. Itt még utoljára tudtuk használni az Internetet, és a Chicken Masala valami isteni volt, tökéletesen főzött rizzsel. A desszert- és italválasztékot tekintve egyébként a Ferihegyi MC Lounge lényegesen jobb, ott viszont gyakorlatilag nincs főtt kaja.

A járat (by Privilage Style Airways) 16.15-kor szállt fel, a fedélzeten minket kellemes meglepetések sora fogadott. A rossz review-knak, amiket otthon olvastunk nyomát nem tapasztaltuk. Bőséges lábtér, a kaja 1-től airplane food-ig terjedő minőségi skálán határozottan airplane food volt (Krisztinek csak 0.7-0.8 airpane food), normális alkohol felhozatal, a gép viszont elég régies, leharcolt, a tabletre tényleg szükség volt, az ülőkébe épített kijelző pedig nem működött túl jól (ha működött volna is, valószínűleg a tartalomért fizetni kellett volna). Ami pedig nem a társaság hibája, de szintén elég fárasztó volt, hogy az út meglehetősen hosszú, 12 óráig utaztunk, és már a 4. óránál elég nyúzottnak éreztük magunkat. Igazából az egyetlen, a kijelzőkön kívül a tavalyi, Turkish Airlines (Istanbul - Kuala Lumpur) úthoz képest csak a hiányzó utazós neszeszer (szemfedő, füldugó, papucs, zokni, fogkefe, fogkrém) éreztette, hogy diszkont légitársasággal van dolgunk, de nem nagyon bántuk.

Tőlem szokatlanul - az ilyen dolgokban érdekes módon kifejezetten szabálykövető vagyok, és nagyon nem szeretek elhozni dolgokat - mondtam Krisztinek, hogy a két takarót és a két kispárnát hozzuk el. (Teljesen igaza van annak szerintem, aki szerint gázos és tipikus magyar dolog.) Talán valami felsőbb sugallatra javasoltam, mert otthon is tudtunk volna ilyet bepakolni, de nem tettük, itt viszont elképesztően jó szolgálatot tettek a későbbiekben...

A szomszédunkban egy szlovén lány ült, akivel szóba elegyedtünk, áradozott Kubáról, arról, hogy be akarja látni a világot, de valahogy mindig itt köt ki, Ő 5 hetet tölt itt, imádja, a kedvence, lazák, jófejek, Ő sem beszél spanyolul, de minden király, az emberek lazák, és majd mi is felvesszük ezt a gondolkodást. Ezek alapján is kifejezetten bizakodóak voltunk.

A hosszú repülőgépúton kihasználtuk a korlátlan italfogyasztási lehetőséget (főleg alkoholmentes tekintetben, de tényleg), sorozatokat néztünk a tableten, és gyönyörködtünk a jó sokáig elhúzódó naplementében. Miami fölé érve már régóta sötét volt, a város pedig egész jól nézett ki felülről (már annak, aki tudja a fényszennyezés ilyen mértékét is szépnek találni, persze csak alkalmilag). Ugyanakkor Kuba fölé érve gyakorlatilag teljes sötétség honolt mindenhol.

A nagyjából időben, ottani idő szerint 22.30 körül leszálltunk. Kifelé evickélve a gépből egyből megcsapta az orrunkat a trópusi városok jellegzetes szaga, amihez most elég hamar hozzászokott az orrunk. A reptér kopott volt, koszos, szocialista, de ekkor még nem gondoltuk, hogy ez valaminek a borús előjele lenne. Felmarkoltuk a csomagjainkat (a földről, már le voltak dobálva a futószalagról, mire odajutottunk), pénzt váltottunk (nem akartak átverni, de mások visszajelzései alapján figyelni kell), és könnyedén megtaláltuk a táblával ránk váró szállásadónkat (a Casa Particular tulaját). A taxisofőr betette a csomagunkat egy kissé kopott almendrone-ba, mi beszálltunk hátra, majd mosolyogva (mit mosolyogva, inkább vigyorogva) csapattuk a reptérről Matanzas felé a korom sötétben, a szinte üres, helyenként cserjeméretű pálmafasorral szegélyezett úton. A városokba érve néztük a többi autót - tényleg csomó régi amerikai darab! -, egy rendőr már ki is intette az előttünk haladó zsigulit (ladát, moszkvicsot, ki emlékszik már rá), majd megérkeztünk a szállásunkra.

Némi adminisztráció után magunkra hagytak (ránk zárták a befelé vezető ajtót) a szobában, ami kissé (eléggé) kopottas volt, de volt benne két ágy, külön zuhanyzó, WC. Az ágyak viszonylag kényelmetlenek voltak, az ágyneműhuzat látszólag tiszta volt, de nem volt túl bizalomgerjesztő, a párnáról nem is beszélve. Kigurítottuk a hálózsákjainkat, elővettük a gépről elhozott szajrét (kis takaró, kis párna), amivel komfortosabban éreztük magunkat, lezuhanyoztunk az alig csordogáló vízben, bontottunk egy hideg ásványvizet a hűtőből, felraktuk az aksival működő cuccokat tölteni, majd összebújtunk és aludtunk.

Az út során nem sokszor volt olyan, hogy Én aludtam jobban, de Kriszti annyira rosszul érezte magát a szélesebbik ágyban, hogy éjszaka/hajnalban átment a túloldalira. Végül is, mikor kezdjük el, ha nem másfél év házasság után :P

Mindenesetre a nulladik napunk bizakodóan, optimistán telt.

(Utólagos) tanulság: ha már úgyis készpénzben viszel magaddal több száz/ezer eurót, 2 főre kb. napi 100 EUR-t érdemes váltani már a legelején. A pénzváltóknál (meg majdnem mindenhol máshol) ugyanis állandó sor van, és úgyis el fog fogyni, ha meg ellopják, olyan mindegy, hogy EUR-ban vagy CUC-ban lopják...