Elég korán felébredtem - na ki találja ki, hogy mire?
Kakas számláló: 5 - komolyan, mintha ez nemzeti hagyomány lenne, hogy legalább 2 házanként van egy kakas, ami az éjszaka közepétől kukorékol.
7 óra körül Kriszti is felébredt, amit már nagyon vártam. Még nem volt teljesen 100%-os a gyomra, én meg már nagyon unatkoztam internet, olvasni való nélkül hajnalban, ezért mondtam neki, hogy járok gyorsan egy kört, felmérem a helyzetet, merre kell menni, hol van a búvárközpont, étterem, bolt stb. A partra menet még nagyjából aludt a "város", csak iskolába tartó egyenruhás gyerekek mellett mentem el. Hűvös volt még, a nap is csak most éledezett. Így is jól láttam, hogy
ezt a "várost" legkulturáltabb francia kifejezéssel is csak a sh.thole szó jellemezheti, ez egy kib....tt koszfészek. Erre nincsen jobb kifejezés.
Itt szállt el végleg minden reményem (később Krisztié is), hogy igazán jól fogjuk érezni magunkat bárhol Kubában.
A parton levő hoteltől a part felé egy jó pár száz méteres poros "sztyeppe" húzódott, gyér fűvel - olyan, mint ahogy Budapesten a panelházak előtti füves parkok egy különösen száraz augusztusban kinézhetnek, gyér fű, sok por, csak itt ráadásul tele volt szeméttel, volt néhány romos épület, lovak legelésztek, és vagy fél tucat kóbor kutya is erre kódorgott. Hát ezt benéztük.
7.30-ra a parton voltam már, a hotel oldalában meg is találtam a "búvárközpontot": egy üvegajtó tele búvármatricával, belül üresnek tűnő helyiség, de mindezt kb. 4-5 méter távolságból tudtam csak szemlélni, mert az egész egy lakattal lezárt vasrácsos ajtóval még le volt zárva. Nyitva tartás kiírva sehol. A part felé tovább haladva, a kissé felhős pirkadat közepette a hotel lepukkant, évtizedekkel ezelőtt épített úszómedencéje, egyéb létesítményei köszöntek vissza málló festékkel. A parton levő masaje (masszázs) kunyhóban ímmel-ámmal összetákolt masszázs asztalok, lepukkant vízibiciklik társaságában. A partot az amúgy gyönyörű tengertől egy ormótlan, szintén évtizedekkel ezelőtt épített, azóta szakadatlanul málló, rozsdásodó, omló beton hullámtörő komplexum választotta el, mintegy 100-150 méter távolságban a partól. Néhány fotó után tovább álltam, hogy a közelben lévő másik, a "Coconut" névre hallgató beach-et is szemrevételezzem. Egy elhagyott MÁV-váltóőr épülethez hasonló, évek, évtizedek óta elhagyott torony-forma építmény mellett ("Viva Fidel felidattal") haladtam el a betonból készült, már szintén mállásnak indult parti védművön.
A Coconut beach valamivel használhatóbb lett volna, részben sziklás, részben aprókavicsos, homokos part, nagyjából 200 méter hosszan terült el; a túloldalán viszont ránézésre kisebb uszály méretű hajók voltak lehorgonyozva, kikötve. Hát ez nem az a karibi hangulat...
Azért, hogy valami trópusi feelingem is legyen, nekiálltam kókuszt keresni; találtam egy zöldet a földön, amiben határozottan lötyögött valami, illetve lehullott darabokkal próbáltam ledobni a fáról néhányat, de hiába, az evolúció azért mégis jól megcsinálta ezt a növényt. Mindeközben nem vettem észre, hogy a pólóm nyakába tűzött napszemüvegem valószínűleg leesett a földre valahol. Találtam egy ferdén nőtt fát is, amire fel tudtam mászni, és szedtem innen is egy kókuszt. Az egész fürtöt akartam, de eszközök hiányában az evolúció sikere meggátolt ebben.
Az óra mutatói ekkor már 8.00-hoz közeledtek, ezért, hogy Kriszti ne aggódjon miattam sietősen hazafelé indultam. A hotel mellett a balatonfüredi egykori Sun City romjaihoz hasonló, de annál lényegesen rosszabb, befejezetlen, évek óta rohadó, széteső bungalóépületek sorakoztak, üres, hasonló állapotú úszómedencével. Ezek között vágtam át, majd megcsodáltam a "supermarketet" is, távolról meg is örökítettem (lásd lenti galéria).
A szobánkban Krisztinek megmutattam a szerzeményeket, majd a jóféle Victorinox bicskával felnyitottam őket. Jóval könnyebben ment, mint vártam, úgyhogy úgy döntöttünk, ha lesz még rá mód, szedünk még. A földön talált kókusznak nem volt jó íze, de a fáról szedett egészen finom volt. Eközben megosztottam Krisztivel azon véleményemet is, hogy szerintem a város egy shithole. Megmutattam neki a képeket is, ekkor még nem értette, ahogy valószínűleg a kedves olvasó sem fogja egyből: a képek alaposan csalnak.
A történethez még az is hozzá tartozik, hogy Kubában csak elvétve láttunk bárkit kókuszt árulni. Bár igénytelen, törődni nem kell vele, csak felmászni érte, és Kambodzsában is (minimum) 1-1 dollárért adták darabját, úgy tűnik, hogy a helyieket nem igazán mozgatja meg. Annak ellenére, hogy havi 30 dollár kiemelkedő keresetnek számít, a kókuszért bizony fel kell mászni a fára.
Ha a kedves olvasó ebből a megfogalmazásomból a helyiek lenézését szűrné le - akkor nagyon is jól érti a leírtakat. Nem szimpatikus, nem szorgalmas társaság ez szerintünk (természetesen tisztelet annak a nem sok kivételnek, akivel utunk során találkoztunk).
Bárhol, ahol az állam rátehénkedik a magánszektorra, beavatkozik az ösztönzőkbe, ott az eredmény az emberek lustasága, motiválatlansága. Ezt csak fokozza az, hogy mérsékelt égövön és annál hidegebb éghajlaton megfagysz és éhen maradsz, ha lusta vagy, a trópusokon pedig nem. Kuba a két hatás szerelemgyermeke némi embargóval megfűszerezve.
Galéria (klikk: Playa Girón) - több fotó nincs, mert élmény hiányában kissé visszaesett a motiváció. A következő néhány napra is jóval kevesebb fotózás jutott :(
A kókszok elfogyasztása után megkérdeztem a señorát, van-e még lehetőség reggelizni (van lehetőség, fejenként 4 CUC, meg mindenféle más, amit nem értettem).
Igazság szerint eddigre, bár folyékony valóban nem lettem spanyolból, de hihetetlen tempóval ragadt mindkettőnkre az "essential Spanish". Ennek tükrében meglepő, hogy az évek óta szoba kiadással foglalkozó emberekre egy büdös mukk angol nem ragadt, tisztelet a kb. 1 (illetve inkább pontosan 1) kivételnek.
A señora által tálalt reggeli finoman fogalmazva kiábrándító volt: farkasfog mintában (és méretben) 8-10 "szelet" sajt és 8-10 szelet jamón (sonka) körbe rakva egy kistányéron, ami inkább hasonlított textúrára kutyafelvágottra, mint emberi táplálékra. Mellé zsemle, vaj (ez ehető volt), kávé (azóta is próbálom elfelejteni) és gyümölcslé (méltatásra sem érdemes).
A gyötrelmet jelentő reggeli után lementünk a partra (többek között a napszemüvegemet megkeresni), ahol Kriszti jóváhagyta a véleményemet: ez a város egy shithole. Nem picit, nem nagyon, ez bizony 100% echte originale shithole. A napszemüvegemet a fűben egy legelésző ló társaságában meg is találtuk sértetlenül, majd a hotelben (9.00 körül) megkérdeztük, hogy mikor lehet elérni a búvárokat (8.00-8.30 között [well done!], valamint 13.00 és 13.30 között).
Ekkor vacilláltunk picit, hogy mitévők legyünk, végül úgy döntöttünk, dobbantunk ebből koszfészekből, és tovább állunk Trinidadba. A Viazul 14.00 és 14.30 között érkezik és indul, így rengeteg időnk volt. Buszjegyt vettünk; hazamentünk, összepakoltunk és visszajöttünk a cuccokkal; dumáltunk a pénzváltó előtt egy nálunk fiatalabb, svájci-német vegyes társasággal (kaptunk jó javaslatokat Trinidadra); a parton összefutottunk a tegnapi svájci útitársunkkal, aki megerősítette, hogy a "búvárközpont" felszerelése benne nem keltett túlzott bizalmat; mojitot ittunk, vettünk egy szuvenírt; leszedtem egy egész fürt kókuszt a fáról, és a buszmegálló előtti árnyékban megittuk őket; amikor pedig eljött az ideje, a busszal örömmel hagytuk el a Disznó-öböl történelmileg fontos partraszállásának helyszínét (nem csoda, hogy még az is kudarccal végződött itt).
A busz csak Cienfuegos-ban állt meg hosszabban, a városon busszal áthaladva az egyetlen valamire való látványosság a temető és a ravatalozó voltak, valamint a Transporte Nacional közlekedési eszközök (nem lőném le a poént, a képek között megtalálható).
Trinidadban a buszról leszállva és jobbra nézve egy valódi menetoszlop jinetero tartott felénk - nagyjából így képzeljétek el a látványt, csak ők kevésbé voltak hagyományőrzők (:D) -, hogy szállást és taxit ajánljanak, jutalékért (magasabb lakbérért) cserébe. A városban Lonely Planet guide szerint nagyjából 500 casa particular lehet, és nem nehéz szállást szerezni. Ne higgyetek neki :D. A rossz alvástól és a néhány órás buszúttól felvizesedett lábbal élmény volt a csomagokat cipelve szállást keresni. A város maga nem tett nagyon pozitív első benyomást ránk, és szállásért is számtalan helyre kellett bekopogtattunk, míg végre találtunk egy helyet, ahol volt szabad szoba. Ezúttal viszont minden várakozásunkat felülmúlta.
Új szállásunkon régi ágyak és szekrény volt (a régi kopottas szekrényben még a nagynéni, vagy az ő néhai férjének öregszagú cuccai pihentek), de tiszta volt és igényes; a szobában volt továbbá egy normális ventillátor is, amit sosem kellett használnunk, mert a szoba levegője mindig kellemes hőmérsékletű maradt. A fürdőszoba igényesen felújított, a víz rendesen jött a zuhanyzóból, a háziak angolul nem beszéltek, de amennyire tudtak segítőkészek voltak. A hátsó kert is szép volt, kovácsoltvasnak látszó öntöttvas bútorokkal és hintaszékkel, függőággyal, kis olvasó sarokkal berendezett, kis madár ketrec a másik sarokban, tele papagájjal és egyéb kismadarakkal, és kakasnak híre-hamva sincs.
Néhány nappal később, távozáskor le is fotóztuk szállásunk - egész kubában talán az egyik legjobb volt.
A szomszédos, család tulajdonában levő tető-étteremben vacsoráztunk, ez is kifejezetten igényes volt. Kriszti rákot, én bárányt ettem, mindkettő gyümölcs előétellel jött, manióka pürével, zöldségekkel körítve. A pincér srác beszélt annyit angolul, amennyi elvárható, 5 perccel szervírozás után megkérdezte, hogy minden rendben van-e, ízlik-e. Ez nálam megért némi (helyi szinten bőséges) borravalót, Kubában most először hagytam.
Señora Lily-vel 7.30-ra megbeszéltük a reggelit, majd álomba szenderedtünk, végre kényelmesebb ágyakon.
A számlálók állása az 5. teljes nap végén:
Kakas: 5
Genyó: 5
Tanulság: Playa Girón-nál szarabb már csak nem lehet Kubában...
