Korán ébredtünk (én megint egy rohadt kakasra, ami a szomszédban kószált szabadon), de a dohos szobában alaposan megizzadtunk. Jól esett volna egy zuhany mindkettőnknek, de a csapok megnyitására halk sziszegés volt csak a válasz - hát ilyen is van. Végül szinte pontosan 7.30-kor megjött a víz, és le tudtunk zuhanyozni. A tegnapi bejegyzésnél nem említettem, csak a matanzasi szállás esetében, hogy a zuhanyól a víz igen sovány sugárban csordogált, nos, ez itt sem volt másként.

Kakas számláló: 3 - jó lenne már egy jót aludni...

Hamar összepakoltunk, feléltük a maradék banánkészletünket, kifizettük a szállásunkat, majd elbúcsúztunk, és a főút felé vettük az irányt, hogy megnézzük, nyitva van-e már a szendvicses bolt (sajnos nem volt, 8.30 még túl korán van ehhez). Más tennivalónk nem volt, mint eljutni a Viazul állomásig, ahol busszal vagy collectivoval irány Viñales, Kuba legszebb vidéke, dohány-, cukornád- és rumtermelő fellegvára. Meg néhány kávéültetvény is van ott. 8 CUC-ért taxival eljutottunk az állomásra (5,5 km távért amúgy drága), ahol már a taxiból kiszálláskor "felkarolt" minket egy kerítő. 15 CUC-ban állapodtunk meg az útra fejenként (a Viazul 12), és abban, hogy kb. 10 perc múlva indulhatunk, addig összeszed még embereket.

Lassan eltelt negyed óra is, Kriszti elindult csomagok nélkül körbenézni a Viazul állomáson (pl. merre van a jegypénztár), amitől valószínűleg (joggal) úgy gondolták, hogy ha képtelenek a fuvart összehozni, elmegyünk majd busszal. Intettek, hogy sietősen pakoljuk be a csomagjainkat egy ilyen kínai autóba, majd kérdezték, hogy várjunk-e még további utasra. Nekünk nem volt sürgős, így mondtuk, hogy várjunk. 2 perc múlva a sofőr mégis mondta, hogy indulunk (más utas még mindig nem volt). Mivel a csomagunk már a kocsiban volt, bepattantunk mi is, majd a városból kifelé haladva két kérdést tettem fel, hogyhogy indulunk ("too much wait"), és mi lesz a többi utassal ("no problem, you pay 25, it's OK"). Ekkor némi vitatkozás vette kezdetét köztünk, "egyértelmű győztes nélkül", ezért egész úton idegesek voltunk, végig morogtam magamban azon, hogy elszánt leszek, és 'vaisten, hogy én nem fogok neki többet fizetni, mint amiben megállapodtunk. Az út során még kétszer bedobta, hogy semmi baj, mi majd többet fizetünk, de akkor már a hülye süket turistát játszottuk. Végül 15-öt fizettünk fejenként, és nem volt vita.

Genyó húzás számláló: 3 - szerintem nem kell magyarázni

A kocsiból 2.5 óra utazás után a város központi terénél szálltunk ki, és az első kis utcában az első, viszonylag bizalomgerjesztő vendéglőnél (egy El Bily nevű hely) megálltunk enni. A kaja (Kriszti: bárány, Balu: csípős hal) egészen szokatlanul finom volt, a köret zöldsége szokásosan ízetlen, de mégis nagyon elégedettek voltunk az összképpel. Ezt már csak emelte, hogy a mojito még a havannainál is finomabb volt, és feleannyiba került (2.5 CUC), így lecsúszott pár. Külön emelte a hangulatunkat, hogy a pincér csaj cuki volt segítőkész hozzáállással, csak a külsejében volt valami fura. Talán az alakja vagy feneke, vagy... lehetséges, hogy a latinos bajsza, amivel a sajátomat nem akartam volna összemérni, nem is tudom... :D Mindenesetre pincér csaj "ismerősén" keresztül meg is szerveztük magunknak a klasszikus viñalesi túrát (dohányfarm, lovaglás, barlang).

Még ebéd közben megjelentek a helyi vállalkozó kinézetű úriemberek, akik egyre türelmetlenebbül várták, hogy befejezzük a falatozást. Amikor a számlát is kifizettük, a csomagjainkat betették a kocsijukba, majd az első, főúttal párhuzamos utcában megkerestük a Yanet-től kapott címet. Betoppantunk, valóban számítottak az érkezésünkre, és a taxisok siettetése közepette (mondták, hogy 2 percünk van; Kubában először siettünk először ennyire :)) belaktuk a szobát, és lovaglás-kirándulás kompatibilis öltözéket öltöttünk.

A taxi egy kis tanyánál tett ki minket, ahol várakozás közben gyönyörködhettünk a híres-neves mogotékban. A táj valóban szép, de az állunk nem esett le tőle.

Kisvártatva megjelent egy dundi lány, aki elvezetett minket gyalog a dohányföldre, út közben egy-egy növényre rábökve mondta annak fajtáját (citrus, manióka, dohány stb). A dohányföldek jóval kisebbek, és feldaraboltabbak voltak, mint amit a fejünkben elképzeltünk, gyakorlatilag jóval kisebbek, mint egy átlagos Balaton-felvidéki falu széli szántóföld. A dohányfarmer becsületesen megmutogatta és elmagyarázta nekünk a dohány elkészítésének lépéseit, majd bemutatóképpen megmutatta, hogyan sodorják a szivart. Végül elővett egyet egy korábbi sodrásból, amit volt szerencsénk megkóstolni is: Krisztivel ketten kb. a harmadát szívtuk el, aztán úgy döntöttünk, hogy finom, de "it's not our thing".

Ezek után lóra szálltunk, Moro és Caramel komótosan, lustán vitt minket a már eléggé bejáratottnak tűnő terepen. Valóban terepen, hiszen az árkok és meredek lejtők, emelkedők után patakvölgyben, helyenként embernek combig-derékig érő vízben, sárban bandukoltunk jó darabig odáig, ahol a vezetőnk megálljt parancsolt. "Lóról", majd kifizettük a természetvédelmi őrnek a belépőt (3-3 CUC), hogy a barlangba bemehessünk. Lemásztunk a barlang bejáratához, ami egy sziklákkal tarkított méretes, kb. 20x20 méteres mélyedés volt a földben, miközben egy szerencsés mozdulatnál a túraszandálom műanyag összekötő eleme megadta magát, eltört.

A barlang bejáratát körbejárva szomorúan beletörődve konstatáltuk, hogy ez "ennyi". "Nem elég, hogy a szandálom is elszakadt, de még ennek az abszolút nem is látványos luknak a megnézéséért is legomboltak rólunk 3-3 CUC-t", morogtam magamban. Kimásztunk a gyökerekből formált lépcsőn, majd intettek, hogy menjünk nyugodtan vissza, a guide is rögvest jön, csak még beszedi a belépőt a következő turistacsoporttól. Vissza is másztunk (jó kis torna volt), és tényleg rövidesen megjelent a vezető a csoporttal. Szétosztott néhány lámpát, aztán a sziklák között magabiztos léptekkel eltűnt egy igencsak szűk hasadékban. Hijnye.

Ez alkalommal jó hasznát vettem a daypack-em "túlélőkészletének", amiben zseblámpa is volt, mert az nekem nem jutott. A 30 literes hátizsákkal, nyakamban a DSLR géppel meglehetősen nehezen araszoltam a barlang hasadékaiban, helyenként 30-45 fokos repedésben a ferdén alattam levő sziklán támaszkodva, helyenként egy-egy szűkületen átpréselve magam, és a fejemet is sikerült alaposan bevágni egy kőbe (kis vérzésnél nagyobb baj nem történt). A barlang helyenként cseppköves volt - lehet, hogy eredetileg majdnem mindenhol, de a hülye turisták már összetapogatták. A vezető (aki egyébként csak spanyolul beszélt, a csoportból pedig csak kb. 2 ember :D) egy sziklaformációnál előadta a dobszólóját az egyik plafonról függő kőnyúlványon, megmutogatta a barlang formáit (a szokásos Medúza, Tortuga, Medve stbstb :)), majd kimásztunk a túloldalon.

Újból lóháton haladtunk a továbbra is szép tájban, hátasaink lépteit a lovászfiú "vájúú!" felkiáltásai (amik a lovakat gyorsabb tempóra ösztökélték, más is ezt használja, és nem tudjuk, mit jelent), valamint Moro menet közbeni "gerilla-nassolásai" (melyek áldozatai út menti bokrok voltak) szakították csak meg.

Egy kávéültetvénynél szálltunk le a lovakról, ahol a megkóstolhattuk a környéken előállított likőrt, ami a rummal - mondjuk úgy - rokoni kapcsolatban van, csak éppen guayabita (kicsi guava) bogyókat tesznek bele, marhára édes, és egy felesnél többet nehéz meginni belőle, legalábbis "szobahőmérsékleten". Érdekes, hogy ennek megkóstolásáért nem kértek pénzt, de a kávéért igen (presszókávé mennyiség, 2 CUC). Előzetes pozitív várakozásainkkal szemben az itt kóstolt kávé sem volt "túl jó" (erről Kriszti majd ír egy rövidebb szösszenetet), úgyhogy kissé lelombozva szálltunk lóra ismét. Egy rövidebb megálló után a főúthoz érve búcsúztunk el a hátasainktól, a lovászfiútól és 9-9 CUCtól (óránként 3 CUC a túra). 

Nagyjából egy kilométer séta várt ránk hazáig, ami a szakadt, lábamat feltörő szandállal igazi joyride volt. A szobánkba vezető kis járda közvetlenül a szomszéd kerítése mellett húzódott, a szintkülönbség miatt könnyedén ráláttunk a szomszéd hátsó kertjére: a valószínűleg nem túl régen kikelt baromfi csibék kaja reményében szaladtak felénk és követtek a kerítés széle mentén.

Ajjaj. Ahol kiscsibe van, ott van egy apuka is, aki szeret korán ébredni - gondoltam magamban, nem egészen ezekkel a kifinomult szavakkal megfogalmazva.

Otthon a túlélőkészletem részét képező spárgával ideiglenesen megjavítottam a szandálomat (Mark I), ami a várakozásaimat messze felülmúló ideig még megbízhatóan üzemelt. Az utazás Viñalesbe, a taxis idegeskedés és a nap jócskán kiszívta az energiáinkat, így otthon egy kiadós zuhany után (végre normális vízsugár és kulturáltan felújított lakószoba!) korán elaludtunk ezúttal is. 

A számlálók nap végi állása:

Kakas: 3

Genyó: 3

Tanulság: Ezeket a guidebookokat fenntartással kell kezelni, ha Kubáról van szó...