A tegnapi nap bónusz kérdése: bezártuk-e a kocsit... ugyanis a nagy kapkodásban simán lehet, hogy nem. De Kubában úgysem működnek a telefonok (igazából de, ez csak tévinformáció a guidbook-ok által terjesztve), internet úgysem lesz sehol, úgysem tudunk senkinek szólni, és após másnap úgyis érte megy. Csak akkor is, mi van, ha nyitva maradt? És miket hagytunk benne, amiket elvihetnek?
Kakas hangjára ébredtem, mert miért is lenne egy provinciális fővárosban kakas a szomszédban. Nem aludtunk túl jól, de legalább aludtunk. Mivel későn értünk tegnap a szállásunkra, nem fenyegetett, hogy korábban elalszunk, plusz a kelet-nyugati irány általában kedvez a jetlag "ledolgozásának", így bíztam benne, hogy gyorsan átállunk az új (-6 órás) időzónára.
A szobában kora reggel visszarámoltuk a felnyitott csomagjainkat, Kriszti megevett egy, még otthonról hozott szendvicset, kifizettük a szobát és a vizet, majd megkérdeztük a Señorát, hogy merre van a Viazul (a CUC fizetőknek fenntartott távolsági) buszállomás. Elmagyarázta, hogy az első párhuzamos út, "arra", de kicsit furcsán nézett ránk. A térképen (maps.me alkalmazás, mindenki ezzel tolja Kubában) meg is találtam, valóban arra, valóban a párhuzamos utca és valóban helytálló volt a "furcsa" nézés, ugyanis mintegy csekély 2 kilométerrel arrébb. Enyhe sóhaj - ezt a szállást nem azért választottuk, mert annyira jó értékeléseket kapott volna, hanem azért, mert az Airbnb a térképen mintegy 1.7-1.8 kilométerrel arrébb jelezte a helyét, a Viazul állomáshoz egészen kényelmes távban.
Genyó húzás számláló: 0 - Ki tudja, hogy szándékosan-e, vagy az Airbnb hibája, de ez a csekély térkép-eltérés azért kicsit elvette a kedvemet.
A születésnapomon nem alakul minden gördülékenyen. Kár, no de semmi baj! Nem vagyok egy önünneplős fajta, majd valahol megállunk a következő pár napban, és egy perces néma csenddel megemlékezünk arról, hogy én sem leszek már fiatalabb :)
A marokkói (2011) tapasztalataimból okulva kezdetben nagyon nehezen vagyok hajlandó kommunikációra egy idegen országban, amíg nem tapasztalom ki azt, hogy mit hogyan lehet elintézni, csak nagyon óvatosan tapogatózok, így vernek át a legkevésbé.
Miután egyikünk sem beszélt igazán spanyolul (az alapok felfrissítésére Krisztinek nem volt ideje indulás előtt, nálam pedig gyakorlatilag nem léteztek), így úgy döntöttünk, legyalogoljuk a távot csomagokkal. A busz 9 körül indul, mi 8.15-8.30 között vágtunk neki, simán meglesz az, taxi nem kell, hiába dudálnak, próbálja ránk erőszakolni magát az összes taxis. Majd amikor meg tudjuk saccolni, hogy mennyi a reális ára, és tudunk alkudni, akkor taxizunk, addig meg marad a nehezebb, de biztos út. Gyalog vágtunk hát neki a távnak, kissé feszélyezve, hogy vizünk, kajánk még nincsen. Az idő kellemesen meleg volt (de nem hőség), a nap szerencsére nem tűzött, jobbára borult idő volt. Féltáv környékén bekentük magunkat 15-ös olajjal (városnézésre mindig bőven elég volt), és szemléltük a környezetünket. Nem voltunk lenyűgözve, de a kezdeti lelkesedés még mindig bennünk volt.
Nagyjából azt mondanám, hogy Názáretet, de inkább Nador-t juttatta eszembe.
Nador egy marokkói város, ahova a Ryanair repül, és nincs ott kb. semmi. Egy tipikus szürke arab kisváros – minden előítélet nélkül, de aki járt már arab kisvárosban, amit nem csinosítottak ki a turisták kedvéért, az tudja, miről beszélek: mindenki épít, semmi nincs befejezve, és nem túl esztétikus az egész. Matanzas is ilyen jeleket mutatott, csak itt "keresztények az arabok"...
Mindketten úgy gondoltuk, hogy ez teljesen természetes, hiszen az útikönyvek sem zengtek Matanzas-ról ódákat, egy „semmi extra” kisváros, ami arra feltétlenül jó, hogy megálljunk pihenni repülés után, de mást nem is vártunk tőle. Az útszélen kiköpött szivarvégek látványa azért mégis furcsa izgalommal töltött el minket, annak tudatával, hogy Kubában vagyunk, lesz itt jókedv, rum, szivar meg zene!
9.00 körül megérkeztünk a buszpályaudvarhoz, de a Viazul pénztárat nem találtuk nyitva. Még kicsit elveszettek voltunk, de ügyesen megoldottuk a transzportot: (fejenként) 8 CUC helyett 10-ért szereztünk magunknak helyet egy Taxi collectivoban. A rövid várakozás alatt vettünk még gyorsan vizet, az utolsó otthoni szendvics is elfogyott, majd elindult a járat Havanna felé.
A matanzasi buszpályaudvar - ha nincs Viazul, nem nehéz taxit szervezni, csak észnél kell lenni
Út közben a szép tájban gyönyörködtünk (bár Vietnam után kicsit kevésbé volt trópusi, és hiányoltam is ezt), hallgattuk a Pimsleur essential spanish kurzust a telefonomon, és konstatáltuk, hogy tényleg rengeteg rendőr van. Havanna területén meg is állított minket egy csendőr-forma srác, és vitatkozott a sofőrrel, aki végül bírság nélkül megúszta. Valószínűleg „svarcban” nyomják ők is elég sokszor, mert az volt a benyomásunk, hogy a hivatalos papírjai megvannak, de a konkrétumok (pl. dátum, éppen milyen útvonalon hány embert visz) nincsenek kitöltve. A Parque Central-nál tett ki minket a sofőr, ami nagyon hangulatos volt, mindkettőnknek tetszett a pálmafáival, felújított épületeivel.
A Parque Central - az 1nm-re jutó turisták száma itt volt a legnagyobb
Már sütött a nap, és jól esett az árnyék, a pihenés egy nem mozgó padon, így leültünk, hogy megtervezzük, merre megyünk innen. A gps térképen otthon sajnos nem jelöltük be a következő szállásunk pontos helyét, a kereső pedig az utcákkal nem boldogult túlzottan.
Érdekes, hogy hiába van a forradalomnak (látszólag vagy ténylegesen) nagy támogatottsága az országban, az utcaneveket még a régi, forradalom előtti nevükön használják, így a névjegyeken, Airbnb-n megadott címeket sokszor nehéz megtalálni. A taxisok nem is használnak sehol GPS navigációt, sokszor nehezen találnak meg egyszerűnek tűnő célpontokat is, de a helyieket megkérdezve boldogulnak.
Sikerült megtalálni a szállásunkat a térképen "szemmel keresve", az otthon kikeresett, ajánlott vendéglők viszont még nem voltak nyitva, így hiába voltunk éhesek, a szállásunk felé indultunk (ismét gyalog), távolságra nem volt vészesen messze. Elmentünk a Capitolio mellett (a washington-i Capitoliummal méretben teljesen megegyező, és gyönyörűszép) és csodáltuk a régi amerikai kocsikat. Amikor viszont megérkeztünk, elég erős volt a csalódás: totál dzsumbuj volt a környék, a “nyócker” kálvária-téri, Orczy-úti fajtából, még annál is rosszabb. Lebontott gyárépületek, üres (rom)telkek, utcán mindenki, omladozó házak, feltúrt, koszos utak, utcán sütött malac (nem a megszokott "streetfood-laza", hanem a "szükség törvényt bont" stílusban).
Mini-galéria (klikk a képekért: Capitolio, sültmalac)
Nagy nehezen megtaláltuk a kaput is, az ajtóban álló fekete árus asszonynak mondtuk, hogy “Airbnb”, de még sosem hallott róla (miután gyakorlatilag nincs internet az országban, így visszatekintve tökre jogos, de akkor hihetetlen volt). A Casa Particular jelre mutogatva azért lassan megértette, hogy mi járatban vagyunk, és elkezdett kiabálni Yanet-nek (“janet”). Meglepve tapasztaltuk, hogy a tökéletes angolsággal írt emailek és SMS-ek ellenére Yanet gyakorlatilag nem beszél angolul – ha beszél, akkor 1-2 szót, pont annyira, hogy megértsük. Mindenesetre ami kellett, azt megértettük, megbeszéltük. A szoba itt is kicsit lepukkant volt, házilag eszkábált ággyal (ilyet több helyen láttunk), de tiszta, saját fürdőszobával. Gyorsan belaktuk, majd kis pihenés után Havana Vieja (“óváros”) felé vettük az irányt, hogy tegyünk valamit a gyomrunkba. A kapuban áruló fekete nőtől vettünk egy kalapot nekem (fedőnevem: dús haj), valószínűleg azt is drágábban, mint amennyiért máshol megkaptuk volna.
Út közben megálltunk egy CUC-boltban, vettünk 12x0.5 vizet, és egy 1,5l lónyálat (a Ciego Montero Limón egy sprite jellegű üdító, olcsó, teljesen mesterséges és elég finom :)), majd tovább a vendéglők felé.
Kuba hiánygazdaság, ezért érdekes (esetleg rossz emlékeket, rémtörténeteket idézhet fel) egy magyar ember számára, amikor egy "szupermarketbe" betérve teljes természetességgel válaszolja azt a bolti alkalmazott, hogy itt bizony ásványvíz nincs...
Némi keresés után (ATM-et is láttunk közben) belebotlottunk egy szimpatikus vendéglőbe, ami a budapesti romkocsmák elitebb darabjait juttatta eszünkbe dizájn tekintetében. Rendeltünk (Kriszti seafood pasta-t, én grilled chicken-t, és 1-1 Mojito-t), majd amíg kihozták a kajánkat, elénk tettek "előétel" gyanánt egy tál fokhagymás sült zöldségbanánt (ez amúgy tök jó szokás, ami nincs itthon - filléres kiadás, de jó érzés a vendégnek -, máshol is gyakran kaptunk egy kistányéron gyümölcsszeleteket). Elcsipegettük, videóztunk, és jó hosszan vártunk arra, hogy végre ehessünk. A várakozást nem igazán érte meg, a seafood pasta finom volt, de viszonylag kevés, a csirke pedig ehető, de szintén nem túl kiadós. A koktélokból a rumot legalább nem spórolták ki, jól lecsúsztak.
A videó FPS a vágás során kicsit csökkent (ennek okát kutatom), a képstabilizáció pedig nem volt bekapcsolva, bocsi érte:
Már (félig) teli gyomorral sétáltunk egy nagyot Havana Vieja-ban: szép épületek, turistáknak zenélő, táncoló, doboló előadók, macskaköves utak, jól öltözött helyiek. De látszott, hogy kifejezetten a turistáknak szól az egész (Londonban sem feltételezi az ember, hogy az ezüst- és aranyszobrokat imitáló emberek saját szórakozásból állnak dermedten pénzgyűjtő kalappal...). A tengerpart pedig nem volt kifejezetten lenyűgöző: bár a túloldalon ott volt a régi erőd fala, az öböl belseje felé ipari épületek, a tengeri kijárat irányában (némi gyaloglás után) a Malecón kezdődött. A Malecón-ról mindenki ódákat zeng régi, Colonial-style épületeivel, melyek előtt többségben régi autók gurulnak el, a sziklás partra csapódó tenger hullámait pedig a parton kiépített magasított sétányról élvezheti az ember. Az ódák sajnos bennünk nem csengtek egybe a tapasztalattal.
Ekkor már mindkettőnk fejében (többször?) előkerült a gondolat, hogy vajon velünk van-e a baj, hogy nem élvezzük annyira a helyet, mint anno a maláj-vietnámi-thai-kambodzsai kiruccanásunkat. Ezen később is elég sokat gondolkodtunk, több elméletet is felállítottunk, de ekkor még azért azt gondoltuk, hogy nemsokára eljutunk olyan helyekre, amikbe mindketten beleszeretünk, ez mégiscsak a 2. (1. teljes) nap. És ha majd kialusszuk a jetlag-et, az is segíteni fog.
Mini-galéria (klikk a képekért: Havanna Vieja, Malecón, régi verdák)
A parton többnyire tényleg gyönyörűen felújított régi autók várták a turistákat, hogy élményfurikázással elvigyék őket, a Malecón házai tényleg régiek voltak, és patinásak, de rossz értelemben romosak. A parti sétány pedig olyan szocialista-forma volt, szép sziklákkal, de a várt kubai hangulat – hiába közeledett vészesen a naplemente – nekünk eléggé hiányzott belőle.
Hazafelé megint dzsumbuj-szerű utcákon keresztül vitt minket a lábunk, és ugyan az otthon várt “kubai érzés” itt is hiányzott, de kezdtünk hozzászokni ahhoz (mindenhol ezt is olvastuk, és tényleg maximálisan így van), hogy nem vagyunk veszélyben a sötét utcákban sem. Hazaérve a kiadós sétálásból (kb. 20.00) lezuhanyoztunk, majd kinyúltunk, és elaludtunk. Túl fáradtak voltunk (és nem is aludtunk elég jól) ahhoz, hogy este bemenjünk a városba, pl. vacsorázni.
Tanulság: (a matanzasi szállás helye alapján) ezzel a térképesdivel még lesznek problémák, és a kaja is problémás pont lehet.
