"Hallak mocsok, hallak, nem kell a műsor..."
- gondoltam, miközben kora hajnalban a szememből próbáltam a csipát kikaparni.
Kakas számláló: 6 - Balu: 0. Egy éjszakát, csak egyet ha aludhatnék nyugton :(
Tegnap esete a csapattagok megszavazták, hogy ma Playa Ancónba megyünk, vagy búvárkodni, vagy iguánát nézni és snorkelezni (még az előző városban a svájci-német turista társaság ajánlotta). 7.30-kor ki is mentünk a hátsó kertbe, ahol már terített asztal várt ránk. A reggelink finom és bőséges volt: a rántotta is guszta volt a ráolvasztott sajttal, még ha a sonka olyan is volt, amilyen, a guavalé kicsit ízetlen, de ez a gyümölcs levének sajátja, és még kenyér is volt elég, csak a kávé, sóhaj, az a kávé...
8.30-ig tartott a táplálkozás, ezután sietősen összepakoltunk, és megpróbáltunk taxit fogni a partra, ami légvonalban kb. 8-9, úton 16 kilométer. Nagy sokára egy minibuszt sikerült leinteni, aki korrekt áron (8 CUC) elvitt minket a partra - mondjuk nem nagyon igyekezett a tempóval.
Megtaláltuk a centro de buceo-t (búvárközpont), és némi sorban állás után kérdezni is tudtunk. A nyíltvízi búvártanfolyam 320 CUC/fő, erre mindenképpen aludnunk kell egyet, meg a költségvetésünket átszámolni. Úgy döntöttünk, hogy ma iguána nézés lesz belőle, így útba igazítottak a kikötő felé. Ekkor már 9.10 volt, a katamarán 9.30-kor indul, kapkodtuk is rendesen a lábunkat.
A kikötőben már egy népes turista csapat várakozott, ők többségében előre foglaltak. A hajó csak 60 fős, így meg kell várni, amíg összeszámolják magukat, aztán tudunk csak menni, ha tudunk - szerencsére végül felfértünk rá, 58-59-ik helyen!
A hajóúton a hajó elejében maradt csak helyünk, a táskámat az esővédő huzattal leterítve, a spriccvíznek hátat fordítva kezdtem el papírra vetni az elmúlt napok történéseit. Túl meleg nem volt, de éppen kellemes hőfok, a nap nem tűzött, csak néha derengett át a közepesen vastag felhőrétegen.
A snorkeling helyhez érve mindenki fürdőruhára vetkőzött, és részben saját, részben a szervezők által biztosított inferior minőségű felszereléssel vízbe vetettük magunkat, hogy megcsodáljuk a korallokat. A korallok hozták, ami tőlük elvárható, volt kék-sárga hal, fekete hal, halraj meg minden, de az egy-másfél méteres hullámok gondoskodtak arról, hogy a sós vízből is eleget nyeljünk. A felszerelés minősége okán nekem az orr részhez bőven került víz, majd a víz alá bukva, a nyomáskiegyenlítést erőltetve sikerült ezt a vizet a hallószerveimbe átirányítanom. Ennek más következménye hál'Istennek nem lett, minthogy a következő néhány órában akárhányszor előre hajoltam, sós víz kezdett vékonyabb-vastagabb sugárban csordogálni az orromból. Fun!
A búvárkodás után kikötöttünk Cayo Blanco-n, ami egy gyönyörű mangrove-erdős korall sziget, rajta egy kalyibával, az építmény körül jó pár kókuszpálma, a homokban pedig százával nyüzsögnek a remeterákok. Igencsak hangulatos. Mondjuk iguána az egy darab nem volt, de az valószínűleg egy másik hajó egy picit arrébb. Az ebédünk valami rákos rizs volt, nem ázsiai, hanem helyi stílusban, ízetlenül előadva.
Ebéd után, hogy a karibi élményt mégiscsak megpróbáljam megteremteni, egy alacsonyabb kókuszpálmáról szedtem két kókuszt, majd bicskával felnyitottam, és szívószállal megittuk. Ezután a bicskával szét is hasítottam őket, és kiskanállal kikanalaztuk. Így kell ezt csinálni :)
Miután már néhány nappal el voltam maradva a naplóval, és az egész hajóút (kb 2 óra) alatt a naplóm írtam, pont sikerült tisztességesen leégnie majd' minden olyan bőrfelületemnek, ami a napra kilógott. De Kriszti dekoltázsa és arca is piros volt, így bekentük magunkat nagyjából mindennel, ami kenhető és véd, majd rövid sétára indultunk. A sziget partján méter magasra felhalmozódott korallvázakból gyűjtöttünk néhány apróbb, kavics méretű darabot, majd hajóra szálltunk újra, immár hazafelé. Ekkor eleredt az eső.
Először csak szemerkélt, majd a létező összes fokozatot felvonultatta a következő egy órában, hogy végül erős zuhéként állandósuljon az utolsó fél órában. Én kezdetben levettem a pólóm, hogy ne ázzon el, az esőkabátom pedig Krisztinek adtam, hogy ne fázzon. Az utolsó fél órában már egy eső ponyvát is feltettek, és az alatt tömörült mindenki, aki befért.
A kikötőben sikerült egy norvég pár taxijába bekéredzkedni, így az út is olcsóbb volt, és végre valaki mással is találkoztunk, akiről nem sugárzott szemmel láthatólag, hogy mennyire oda van az országért. Otthon lezuhanyoztunk, és némi pihenés után a belváros felé vettük az irányt.
A főtéren ittunk 2 piñacolada-t, neteztünk egy picit (már amennyire tudtunk), a Casa de la Musica előtt nézelődtünk egy keveset, majd tovább indultunk, hogy a Lonely Planet által ajánlott délutáni útvonalat kezdtük bejárni - ha délután visszaadja Trinidad "lenyűgöző hangulatát", akkor talán este is tanulságos lehet.
Tanulságos. Az.
Ahogy távolodtunk a főtértől (és ezt méterekben, és ezt a tempót ne 100 méterekben, utcasarkokban, hanem méterekben (!) értsd, egyre sötétebb és sötétebb utcákba jutottunk, ahol a nyitva hagyott ajtókon bepillantást nyerhettünk az egyre sivárabban és szegényesebben berendezett otthonokba. Néhol csak egy ágy, a sarokban egy mini komód vagy éjjeliszekrény-szerűség, rajta, vagy a falra felszögelve egy vallásos motívum - kép, feszület vagy szentély -, valahol bent még egy TV és egyszerű szék, amelyben egy fásult ember ül egyedül (vagy az ágyon ülő gyerekek, lebzselő rokonok gyűrűjében), és fásultan bámulja a TVt. Hol van ezeknek a vérében a zene? Ezek ugyan azok a megtört cigány arcok, akik Magyarországon nyitott ajtónál élik az életüket, és a létminimum alatti szenvedés miatti megtörtség, hitehagyottság ül ki az arcukra.
A rövid sétaútvonal felénél már olyan sötét volt a következő utca, hogy hiába Kubában voltunk, ahol minden biztonságos, mégsem merészkedtünk beljebb. Hazafelé még meg is akartunk vacsorázni, így leültünk egy kerthelyiségben. A menü nem volt szimpatikus, így egyből fel is álltunk, és egy nagyon hangulatos, szimpatikus étteremben ültünk le újra. A szimpátia valószínűleg nem volt kölcsönös, mert kb. 5 perc ücsörgés és várakozás után sem vette fel egyik pincér sem a szemkontaktust (4 pincérre jutott 5 vendéggel ellátott asztal), úgyhogy drámai hang- és fényeffektek közepette elviharzottunk - na jó, sajnos effektek csak a fejünkben voltak hozzá :)
A következő - aznap utolsó - helynél már amikor leültünk érezni lehetett a feszültséget a levegőben, mint amikor az alien le fog csapni, de az áldozat még nem tudja. Kijött az étel, amit rendeltük, az alien pedig lecsapott - egy állami étterembe ültünk be!
Kubában az éttermeknek két fő típusa van.
A magánétterem (Paladar) alapvetően profitorientáltan működik, célja, hogy a tulajdonosnak megérje fenntartani, ezért a vendégek nem elriasztása céljából igyekeznek legalább a közepesen szar szintet megütni a főztjükkel, bár 1-2 egészen jó helyen is ettünk (2,5 hét alatt).
Az állami étterem ezzel szemben az államtól úgyis megkapja a pénzt, hogy teljes legyen a foglalkoztatottság, így pont leszarja, hogy ki vagy és mit rendeltél, erőfeszítést nem fog tenni, hogy ehető legyen a kaja - a szó legszorosabb értelmében.
Ilyen szar kaját még nem ettünk itt Kubában sem. Kriszti koktélrákjai natúr olajon megsütve, művészi magasságokba törően ízetlenül (szimplisziti, meg igen, imprúving jor lájf), a csirkelevesem pedig olyan, mintha ugyan azt a darab csirkét aznap az összes vendégnek megfőzték volna levesnek, de az utolsó vendégnek a húst is odaadják, hogy kárba mégse vesszen már. Fizettünk és eljöttünk, és bár legszívesebben a széklábbal erőszakoltam volna szájba a "szakácsot" a húzásért, amit ma este velünk elkövetett, még így is hálás voltam a sorsnak, hogy ez a próbatétel nem tesómnak jutott, hiszen ő hasonló megpróbáltatások után - szakmabeliként - valószínűleg letöltendőt kapott volna (hirtelen felindulásból különös kegyetlenséggel elkövetve).
Hazafelé az apró kőből épített utcán igyekeztünk (melynek szélén a szürke szennyvíz csörgedezett lefelé a lejtőn egy szebb jövő és csatornázottabb környék irányába), és azon tűnődtünk, hogy ebben az országban semmi értelmes nem készült "öncélúan", az alkotás gyönyörűségéből ihletve: minden, de minden, ami értékelhető a turisták kedvéért van.
Szállásunkhoz már közel járva, az utolsó keresztutcába befordulva önmagunk szórakoztatására megszámoltuk a közvilágítás lámpáit: 4-5 blokkon keresztül egyetlenegy lámpa sem égett (szép teljesítmény!); két magánház pislákoló fénye által "bevilágított" utcán kellett az utolsó métereket megtennünk.
Remélem, hogy legalább gyomorrontást nem kapunk, mert különben visszamegyek az étterembe, és ténylegesen előveszem azt a szakácsot meg a széklábat.
A számlálók állása az 6. teljes nap végén:
Kakas: 6
Genyó: 5
Tanulság: Ha Trinidad, az egyik fő turista látványosság ilyen, akkor végképp ne reménykedj benne, hogy Kuba többi része tartogat pozitív meglepetéseket... tehát irány a természet!